Bár nincs is úgy öltözve, de mégiscsak egy vérbeli ortodox zsidót kapunk lencsevégre a Wesselényi utcában. Balázs Gábor eszmetörténész, az Amerikai Alapítványi Iskola igazgatója, a Pesti Súl frontembere anarcho-szindikalista comingout-tal vág bele a sűrűjébe. Hagyja magát provokálni előítéletekkel és értékhierarchiával. Megtudjuk, hogy a zsidó bölcselők szerint milyen lenne az ideális zsépolitikai vezető, ha nem ilyen. Felvázolja saját programját: tömegdemokrácia helyett meritokráciát, tömegoktatás helyett elitoktatást! Kicsit belezavarodunk a kiazsidó rutinkérdésbe, megbeszéljük, hogy bepótolható-e a gyerekkori akkut smáizraelhiány, és kóserkonyha tanácsokat adunk neofita gyermekek szüleinek. Végül kiderül, érdemes-e túlélőklubként üzemeltetni a zsidóbizniszt.

“Micsinál?! Lerágja a seggünket?” – bíztatja magát a tudózsidó, miközben becsönget a sajtóban fajvédő, rasszista, homofób, náci, stb. jelzőkkel sújtott közíró ajtaján. Naftali Kraus ugyanis a magyar southpark kultfigurája, akinek Pro Cultura Hungarica kitüntetése nemrégiben egyszerre verte ki a radikális antiszemiták és a liberális zsidók biztosítékát. Mindez azonban a legkevésbé sem akadályoz meg bennünket abban, hogy nagysikerű habadegyetemünk, betérőtanfolyamunk, neológusóránk, reformtovábbképzésünk, és gyorstalpaló maszorti kurzusunk után ortodox jesivabócherré váljunk vagy háromnegyed órára. VIGYÁZAT: bevezetjük a “technikai zsidó” fogalmát, és falra festjük a vegyesházasságok rémképét! Cserébe viszont megtudjuk, miért volt régen büdös az ortodox zsidó borotválkozás után, mitől kóser a villanyborotva, miért vannak többen a kínaiak, és kalmükül írja-e huszonhatodik kötetét a vallástudós. Megtanulunk zsidót menteni Makón, és mármár sírunk a reformzsidó unokájáért, de aztán mégsem. Végül kiderítjük, hogy voltaképpen ki is finanszírozza a zsidó ismeretterjesztést, ha mi nem.

Tudózsidónk az elmúlt hetekben szomorúan látta, és a Sófár portálon is kénytelen-kelletlen dokumentálta, amint a parlamenti pártok megint az ő bőrére csapdlecsacsiznak a zsidókártyával.

Demagóg közhely, hogy nem elég antifasisztának lenni, annak is kell látszani? Meg hogy nem elég ám annak látszani sem, annak is kell lenni? A Magyar Gárda a weimarnyikok sikertörténete, és a demokraták veresége, akár tetszik, akár nem. Legalábbis a nyilatlanított zászlóbontás mindenképpen. De ehhez a dekadensen sommás felismeréshez fárasztó út vezetett azon a fekete szombati délutánon…

A Dózsa György téren néhány kedves, és rengeteg kedvetlen ismerőssel fut össze a virtuális újságíró. Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, és telve jóindulattal, mondjuk ezren fogadták el a hivatásos antifasiszták meghívását.

Nomeg persze a Tomcat, akinek gondosan felépített performansza a szex kivételével minden besztszeller-kelléket tartalmaz. Remek felütéssel, épp az unatkozó antifasiszták között vezet az útja a Vár felé. Mesterien kelti a feszültséget, amint a biciklijét rezignáltan tolja fekete pólóban, nadrágban, bakancsban, miközben trikóján két korcsolyázó nyuszika foglalja el az ilyenkor elvárt árpádsávok helyét.


Igazából a kutya sem törődik vele, viszont az átkosbelien ernyedt rendezéstől enervált média figyelmét gyorsan magához vonzza. Tudják, hogy Tomcat megbízható, mint a színpadi revolver: ha felbukkan, tuttira el is fog sülni, persze csak játszásiból.

Játsszunk digitális farkasszemet!



Amikor már elegendő kamera, és paparazzi halmozódik fel a környékén, elérkezik a drámai fordulat ideje. A tömegtől biztonságos távolságban, néhány gondosan odakészített, gyilkosozó-megdögleszező provokátor bukkan fel, s az egyik végre brutális kegyetlenséggel felborítja a blogger kerékpárját. Ezzel megvolt az erőszak is, amely megfelelő kontextust teremt médiasztárunk számára, hogy levonhassa a tanulságokat az esti híradók nézői, valamint a vasárnapi bulvárolvasók számára. Namegpersze az Ön számára is, kedves Olvasó. Ügyes..


A kellő hangulat megteremtése után végre szólásra emelkednek a szónokok is. Előbb megtudjuk, hogy milyen sok roma honfitársunk fáradozott a haza felvirágoztatásán, majd Tamás Gáspár Miklós lép a mikrofonhoz. „Már csak ez hiányzott” villan át a sófárnyik agyán a stílszerűen szakállas vicc poénja. „Mindenki hülye” – foglalható össze a nyugdíjas filozófus krédója, majd minden meggyőződés nélkül felszólítja az effélétől az utóbbi időben elszokott, megrökönyödött népeket a kapitalizmus igájának azonnali leverésére. Vagy valami ilyesmi…



Szkeptikus zsidóportálkezelőnknek nagyjából eddig terjed a filozófikus sületlenségek iránti tűrőképessége, így aztán gépét maximális teleobjektívre kapcsolva pásztázni kezdi a náciellenes demonstrálókat. Nem is eredménytelenül, ugyanis megtalálja azt a képkivágást, ami visszadja a leafasisztákkal-küzdelembe vetett hitét, és amiért érdemes volt ezen a reggelen felkelnie.



Álmodozásából a kapolcsi ikonnak eme környezetben kissé szokatlan megjelenése, ám annál karizmatikusabb szózata riasztja fel, de nem érti sajnos, mi is lesz ettől holnap jobb.



Rendezők sehol, a szabad vélemény-nyilvánítás jegyében szabad a gyilkosozó, dögöjjmegező provokáció, a hírtévé elégedett az anyaggal.

Aztán a feszített program végén valaki megpróbálja rávenni a nézőket egy jó kis sohatöbbéfasizmust-skandálásra, hogy „azt meghallják a Várban is”. Ez nagyjából olyan félelmetesre sikeredik, mint a Brian életének a kövezős jelenete. Mondjuk annak a végén legalább nem maradt el a kövezés…



Judaista fotóriporterünk ekkor jamesbondos húzással liftre pattan, mely felrepíti a budai Várba, abban is egyenesen a Széchenyi Könyvtárba. Gondolja, ha már úgyis itt van, gyorsan átlapozza Az államfő jogállása a Weimari Köztársaságban c. kötetet, de a rivalgó tömeg csábításának engedve inkább a köztársasági elnök palotájához siet a különítményesparádéra. Talán majd visszafelé…



Az anticionista, civil jogvédő docensasszony zseniálisan csavaros sziporkájának szelleme lengi be a Szent György teret. Mert ugyebár a MAGUKFAJTA politikaiul azt jelenti: rohatt, magyarságrontóemeszpések meg szemkilövetőtörpepártiak, de azt MINDENKIFAJTA tudja, hogy igazából rohatt, harácsológalíciaizsidók megakinemazokbuzicigányzsidóbérencek. A MAGUNKFAJTA meg politikaiul azt jelenti: rendes, szeretettől túltengő, kisebbségben is többségi, keresztény hajrámagyarok, de azt MINDENKIFAJTA tudja, hogy igazából cigány- és buzimentes, judenfrei Nagymagyarországról, meg nemzeti számonkérőszékről ábrándozó radikálisok.


Megélhetési rettegőnk ebben a kultúrkörben nem mindig tudja eldönteni, mit is lát pontosan, de “genetikainak talán túlzás lenne mondani -, inkább fogalmazzunk úgy, hogy történeti meghatározottság” okán sejti, hogy bármit jelentsen is, az nem lesz jó neki…


Nem adhatja át magát az otthonosan önfeledt szorongásnak, ugyanis érkeznek szónokok, meg jönnek a legények. Na, itten aztán nem pár száz frusztrált sopánkodó függeszti reménykedő tekintetét csüggedten impotens vezérszónokaira! Frusztrációban itt sincs hiány, azonban tombol a tesztoszteron, a jövőbe vetett rendíthetetlen hit, remény, szeretet! A wittnermáriától sújtott Jobbik sokezres rajongótáborában a százszorosan bukott lúzerek is potenciális szupersztárok, élükön Bencsikandrással meg Fürlajossal. Hálát adnak a MAGUKFAJTÁKnak a médiatámogatásért, hiszen “az egyesület pénztárcája nem engedhetett volna meg magának ilyen nagyszabású reklámkampányt.” Történelmi egyházak szentelik a zászlókat, de mér csak három? Valaki hiányolja a Mazsihiszt…


Remek a szervezés, provokációnak nyoma sincs, már az elején világossá teszik, hogy azt itten nem is lehet. Aztán miközben együtt éneklik a Himnuszt MAGUKFAJTA balliberális buzicigányzsidó antifasiszták és MAGUNKFAJTA keresztényhajrámagyar gyászhuszárok, a Sófár portál főmegmondóembere azon töpreng, milyen furcsa is a sors fintora.



De örökletesen pragmatikus judeobolsevikünk gyorsan alkalmazkodik a helyzethez. Odatolakszik az osztagrecepcióhoz, és Adatfelvételi lapot kér a csinos hostesstől. Az felnéz, kicsit vonakodik, de aztán csak kiadja. Nézzük csak… Aszongya név, cím, magasság, súly, nyelvtudás, stb. Mázli, hogy vallást nem kérdeznek… Aztán: “Miért kíván a Magyar Gárda tagja lenni?” Húúú, izééé, hát igazából, merhogy meg kéne engemet védeni, ha valaki egyszer majd véletlenül rámtámadna az orrom, a kipám vagy a pajeszom miatt… Merthogy ebben a nyilaszászló-erdőben tapintható a hangulat: ezek TÉNYLEG harcolni fognak ellene, bárki vagy bármi legyen is az. Ezek TÉNYLEG meg fogják védeni, bárki vagy bármi legyen is az. Megnyugtató, hogy egyelőre csak az asztmásokat fogják a parlagfűtől…


A tomboló, vidáman zsidózó tömeget maga mögött hagyva a tudózsidót már messziről meleg hangulat fogadja az antifasisztának mondott pikniken. Más ez a rendezvény, mint a többi.


Antifasisztákat keres, de jámbor humanistákat talál az intézményes utcai erőszak ellen, meg látható leszbikusokat. Nagyon helyes, az utcán csak civil erőszaknak van helye, le az intézményekkel! A leszbikusok láthatóságáról viszont nincs kialakult véleménye. De hol a leanácikkal?


Itt nincs. Le a kirekesztéssel! Rekesszük be magunkat!


Itt sincs. Csipkebokor előtt ég a tűz. Le a férfierőszakkal!


A sófárnyik megpróbál szocializálódni. Maga is piknikezést mímel, ám ekkor hajszál híján pszichikai erőszak áldozatává válik.


Az itt látottak alapján a fasiszták ellen a leghatékonyabban rácsok mögötti békés falatozgatással, transzparenskészítéssel, Hair-hallgatással, és homoszekszuális ismeretterjesztő kiadványok osztogatásával lehet fellépni.


Heppiend nincs. Antifasizmus sincs. A fasiszták viszont ma is többen lettek. A zsidóvédőnek álcázott, de valójában cinikus, szavazatmaximáló nagypolitikai adok-kapok (megint) visszafelé sült el. Persze ez nézőpont kérdése…


Tanulság helyett tekintse meg napi összefoglalónkat:




Seres Attila, JNA – Jewish News Agency
Budapest, Magyarország, Európa, 2007. augusztus 25.