Sorstalanság 2003

2003. május 31. szombat, 20:14

Megint Dachau felé zakatol velem a vonat. Természetesen most sokkal kényelmesebb vagonban utazom. Repülőgépeken és multiplexekben szokásos fejtámlás ülések, tisztaság, légkondícionálás. Egy liter vizet hoztam magammal, most nem fogok szomjazni. Hegyeshalomnál ezúttal morcos darutoll helyett kedves tányérsapka búcsúztat.

A természet természetesen változatlan: hófödte hegycsúcsok, idilli tavacskák, ápolt, üde rétek, mesebeli kastélyok mellett suhanunk. Ma is észrevétlenül lépjük át az osztrák-német határt. Besötétedik, kicsit már szorongok. Fogy a levegő. A müncheni pályaudvaron mosolygós magyar lány és egy kedves Frau fogad, lesegíti a bőröndömet. Késő van, sietnének, de az én szívem és tüdőm kényszerűen visszafogja a tempót. Mikrobusszal szeljük át a bajor fővárost, és félóra leforgása alatt Dachauba érünk. Ahogy közeledünk, egyre szaporodnak a “KZ-Gedenkstätte” feliratú útbaigazító táblák. Megnyugtat, hogy ők nem felejtenek.

“Jugendgästehaus” elé kanyarodunk. Szobám az emeleten lesz, a lift sajnos nem működik, de ígérik, hogy hétfőre megjavítják. Kár, hogy addigra pont elutazunk. Percek alatt fölkínlódom magam a huszonhét lépcsőfokon, szobatársam már nyitja az ajtót. Furnérlemezből készült, emeletes gyerekágy, asztal, székek fogadnak. WC, zuhanyozó a folyosó végén. Kísérőnk kissé zavarbajön belátván, hogy két ilyen roggyant vénembernek ez nem a legalkalmasabb elhelyezés. Szabadkozik, hogy az alapítványnak sajnos csak erre telik, de holnapra megpróbál tenni valamit. Sorstársam lovagiasan felajánlja, hogy én alhassak az alsó priccsen, mivel neki csak a hallása rossz, a lába még bírja a létrát. Reggelre kerítenek nekünk egy másik szobát, ahol a tegnapihoz képest szinte luxuskörülmények fogadnak: két földszintes priccs, saját wc és zuhanyfülke. Sajnos még mindig az emeleten. Törülköző, szappan nincs. Ideális szállás vékonypénzű, hátizsákos fiatalok számára.

Péntek reggel, a menzához menet lefelé is megszenvedem a huszonhét lépcsőfokot. Reggelizés közben megtudom, hogy ebben a szállóban helyezték el az ünnepségre Kelet-Európából érkező túlélőket: lengyeleket, ukránokat, magyarokat. A franciák, németek, olaszok ennél finnyásabbak. Mi természetesen most is az éppen elégséges minimumot kapjuk. Déjà vu.

Gyorsul a pulzus, amint a szögesdrótos, őrtornyos fal mellett a láger bejáratához közeledünk. Zöld egyenruha állja utunkat. Indulatos vita bontakozik ki kísérőink és a rendőr között. Sofőrünk, a Frau “Sájsze Stoiber” kiszólásából kihámozom, hogy a tiszteletünkre idejön maga a bajor miniszterelnök, tehát kocsival biztonsági okokból természetesen nem mehetünk be. Kikászálódunk a mikrobuszból, és gyalog indulunk az Appelplatz felé. Mindenki jóval hetven fölött jár, egyik társunk júniusban tölti be kilencvenegyet. Száz métert botorkálunk a poros, kavicsos úton, mire elérjük a parancsnoki épületet. Ott a tenyérnyi árnyékos helyen már egy csomó túlélő támaszkodik járókeretére, mankójára, ketten a lépcsőre kuporodnak, mert más ülőalkalmatosság nincs. Fél óra múlva az Appelplatzra terelnek bennünket, ahol a tűző napon várhatjuk a főméltóságokat. Déjà vu. Itt már vannak székek, az első sor foglalt: Hans-Jochan Vogel, Herr Minister-Präsident, és még vagy negyven számomra ismeretlen, de minden bizonnyal nagyon prominens név sorakozik a háttámlákon. Valakiknek, talán diplomatáknak, vagy újságíróknak vezeték nélküli tolmácsgépeket osztanak. Már nagyon szomjazom, amikor hatalmas porfelhőt húzva, végre beviharzik a számunkra tiltott kapun az elegáns kocsisor. Dagadó zakók gyűrűjében lépked felénk a fehér hajú főpolitikus, majd a kamerák és fényképezőgépek erdeje előtt megtorpan. Fontos emberekkel fog kezet, vált velük néhány szót, vakuk villannak, végül mindenki elhelyezkedik a számára fenntartott ülőhelyen. Mi, túlélők közben türelmesen és udvariasan várakozunk. Ünnepélyes, drámai arcok váltják egymást az emelvényen, fennkölt, bűnbánó gondolatok töltik meg a két futballpálya méretű láger légterét. Méltatják a múzeum új kiállításának koncepcióját, megemlékeznek a borzalmakról, fejet hajtanak a sok tízezer áldozat és épphogy túlélő emléke előtt. Mindezt csak a hangsúlyokból és az arckifejezésekből sejtem, mivel fájdalom, alig tudok németül, tolmács pedig nincs. Lopva a lengyel foglyok csoportjára sandítok. Az arcukon büszkeség, elégtétel látszik. Irigykedek egy kicsit.

Az Appelplatzon a hőség szinte elviselhetetlen, mire végre mindenki kibeszéli magát. A kocsisor elporzik München irányába, ahol állítólag Medgyessy várja főszónokunkat. Miniszterelnökünk sűrű protokolljába természetesen nem fér bele egy főhajtás a több, mint húszezer dachaui magyar fogoly, a sokezer magyar áldozat emléke előtt. Természetesen, hiszen a vadonatúj, monumentális kiállítás többszáz tablója egyikén sem emlékeznek meg a magyar rabokról. Természetesen, hiszen az emlékszoba falán magyarokra egyetlen kis márványtábla utal, amelyen egy Koppenhágában élő édesanya gyászolja Erdélyből deportált magyar zsidó fiát. Abban a szobában, ahol olasz, lengyel és francia kisvárosok tucatnyi áldozatukat siratják név szerint, ahol az elgázosított homoszexuálisokra méteres rózsaszín kőtábla emlékeztet. Természetesen, hiszen a láger 1945. május negyediki felszabadulása után a magyar államnak esze ágában sem volt hazahozni a túlélőket. Végső elkeseredésünkben, többszöri, eredménytelen segélykérést követően megvesztegettünk egy amerikai hivatalnokot, aki szerzett nekünk egy komplett vonatszerelvényt. Sokezres csapatunk így indult haza szeptember 6-án, négy hónappal azután, hogy a lengyelek, a csehek, szlovákok, jugoszlávok, franciák, oroszok, olaszok már mind-mind hazavitték saját, megnyomorított honfitársaikat.

Az ünnepség után Dachau város polgármesterének fogadására vagyunk hivatalosak. Sajnos kísérőink elfelejtették megszervezni a magyarok transzportját a lágerből a kastélyba. Szerencsénkre a lengyelek saját busszal jöttek Varsóból, így “venger-polak dva bratanki” felkiáltással befogadják apró küldöttségünket. Jókedvűek, elégedettek, végigdalolják az utat, nagyokat nevetnek. A város legmagasabb pontján emelt, fényűző bajor vadászkastélyhoz kanyarog velünk a busz. Libériás inasok kissé tanácstalanul nézik, amint a sok öregúr és öregasszony felszuszog a márványlépcsőn az emeleti díszterembe. Mire felérek, elfogy a levegő, előveszem az asztmapipámat, mélyet szippantok, fellélegzek. A teremben rengetegen tuszkolódnak, mindenki áll, mivel nincs hova leülni. Pont a szónok utolsó mondatára érkezem, a tömegtől nem látom, ki lehet az. Biztos a polgármester. Szemfülesebb sorstársaim az ablakmélyedések padjain szoronganak. Fontosnak öltözött emberek a terem közepén egymással diskurálnak, fényképezkednek. A protokollnak vége. Egy nálam mozgékonyabb, hetvenes lengyel fogoly felpattan, átadja nekem a helyét a padon. A terem túlsó végén kivágódik egy ajtó, kiront rajta valami pincér, és tálcáját magasan a fejek fölé tartva száguldozik körbe. Az ügyesebbek a nyomába erednek, s nyújtózkodva, futtában leemelnek róla egy-egy pohár üdítőt. Aztán újabb pincérek rohangásznak, kis tálakban egyenételt “kínálnak” hasonló módszerrel. Kedves lengyel rabtársam látván, hogy esélyem sincs az efféle kiszolgálás igénybevételére, szerez nekem enni- és innivalót. Déjà vu. Közben bizalmasan megsúgja, hogy elfelejtettek bennünket meghívni, csak az utolsó pillanatban jutott valakinek az eszébe, hogy foglyok nélkül a fogadás olyan lenne, mint a színház díszlet nélkül. Így már természetesen érthető ez a kapkodó, szokatlan vendéglátás. Miután jóllaktunk, szálláshelyünkre hajtatunk a lengyel busszal. Huszonhét lépcső föl, mosakodás, asztmapipa, mély szippantás, végkimerültség, irány a priccs. Déjà vu megint.

Szombaton dermesztő hidegfront köszönt ránk, csöpög az eső, hideg szél fúj. Délelőtt semmi dolgunk, azonban ebéd utánra vendéglátóink buszos emlékkirándulást szerveznek a halálmenet útvonalán. A felszabadulás előtt néhány nappal, amikor éjszaka már látszott az amerikai ágyúk torkolattüze, a menekülő SS több ezer, harminckilós “muzulmán” csontkollekcióból álló gyalogmenetet indított útnak dél felé a lágerből. Feladatunk az volt, hogy az Alpokban védelmi vonalat építsünk ki a visszavonuló német csapatok számára. A terv meghiúsult, azonban kevesen éltük túl ezt a végső megpróbáltatást. Én egyszerűen kiléptem a sorból, és elfutottam az erdőbe. Szerencsém volt, a felém küldött géppisztolysorozatot felfogták a fák, az SS pedig már lusta volt utánam jönni. Másnap, amikor baktattam visszafelé, az országúton német egyenruhásokba botlottam. Behunytam a szememet, azonban nem lőttek le. Az egyik magához intett, és mutatta, hogy vegyem le rabcsíkos sapkámat. Meglepetésemre a zsákjából kétszersültet kezdett belepakolni. Kérdezte, hova valósi vagyok. Mondtam, hogy “Ungar”, mire abbahagyta a pakolást, kiköpött és továbbment.

A buszt két órára várjuk. Elmúlik három is, négy is, sehol senki. Az a gyanúm támad, hogy valami közbejöhetett, de már nincs erőm visszamászni az emeletre. Sebaj, fél hatra biztosan eljönnek értünk, hiszen hatkor koszorúzás lesz a halálmenet emlékművénél. Negyed hétkor érkezik a mosolygós magyar lány, megtudjuk tőle, amit már sejtettünk: a kirándulás elmarad, mivel négyünkön kívül senki nem jelentkezett, így a buszt természetesen nem indították el. Érdeklődöm, hogy mi lesz a koszorúzással. Ja, az itt van közel, sétáljunk oda, ha fontos. Fél hétkor, az ünnepség végére érkezünk. Még megcsodáljuk a vidám lengyel csoport fényképészkedését, azután megkérek valakit, hogy engem is fotózzon le a halott társaim emlékét őrző szobornál.

Egyenvacsora a menzán, huszonhét lépcső föl. Asztmapipa, mély szippantás, végkimerültség, irány a priccs. Déjà vu. Kicsit unom már az egészet. Holnap lesz a tábor felszabadulásának ötven-nyolcadik évfordulója. Nagy koszorúzás, sramlizene, istentiszteletek… elalszom.

Vasárnap a mikrobusz már meg sem kísérel behajtani a lágerbe. Zászlóerdő, hatalmas tömeg az Appelplatzon. Tízperces séta a láger túlsó végéig, az elbontott barakkokat jelképező beton téglalapok között. A huszonhármas mellett megpihenek, egy kavicsot helyezek a kőlapra. A hátsó kerítés előtt kőrakást formázó emlékmű magasodik, a tetején menóra. Meghallgatom a kaddist. Közel a kijárat a krematórium felé. A kapu mellett orosz ortodox istentiszteletet celebrálnak. Gyönyörködök egy kicsit a pazar fakápolna előtt tartott szertartásban. A gázkamrával kombinált krematórium előtt koszorúzásba, és az azt súlyosbító beszédekbe, valamint kék színű, stüszivadásznak öltözött fúvós gyerekzenekarba botlok. A magyar csoport természetesen rég szétszéledt, senki nem tudja, ki hol van. Szabadprogram. Azúrkék ég, sehol egy felhő, fogytán a levegőm. Nagyon messze kerültem az Appelplatztól, a visszaút kétszer annyi ideig tart, húsz perc. Ma sörsátor alá ülhetünk, így nem tűz ránk a nap. Fontos emberek drámai beszédeit követően megindul a koszorúk áradata. Állítólag a magyar konzul is koszorúz, rólunk valószínűleg nem tud, legalábbis nem találkozunk vele. Később megtalálom a szalagját, természetesen a “Für die Opfer des Holocaust” felirat díszeleg rajta. Biztos, ami biztos. Valaki megmondhatta volna neki, hogy ez nem Auschwitz. Persze bizonyos nézőpontból minden láger egyforma. Mindenki rohan, a sátor alól látom, amint kilencvenéves fogolytársnőm futva próbál lépést tartani a magyar antifasiszták koszorújával.

Elég volt. Taxit fogok, és megyek a bátyámhoz. Akkor, május elsején találtam rá egy frissen felszabadított lágerben. Fél óráig tartott, mire keresztkérdések során át sikerült minden kétséget kizáróan tisztáznunk, hogy a két csontkollekció azonos édesanya szülötte. Súlyos beteg volt, ezért elvittem egy amerikai tábori kórházba. Aztán engem vittek el, és csak júniusban tudtam visszatérni hozzá. Ő azonban nem várt meg, harmincegyedikén meghalt, s kilencvenkét társával együtt tömegsírba temették. Az ötvenes években franciák bukkantak a sírra, miközben saját halottaikat keresték szerte Bajorországban. A tömegsírok áldozatait nem tudták egyedileg azonosítani, ezért gyönyörű temetőparkot építettek egy Dachau környéki domb tetején. Számozott sírokban mindenkinek megadták a végtisztességet, nemzetiségtől függetlenül. A bátyám is ide került 7400 francia, olasz, német, jugoszláv, magyar, orosz, ukrán áldozat társaságában. Az olaszok komplett kápolnát, a többiek emlékművet emeltek halottaik tiszteletére. 1984-ben sikerült megtalálnom azt a helyet, ahol a kilencvenkét test nyugszik. A temetőfalon elhelyezett márványtáblám az egyetlen magyar mementó itt.

Lesétálok, visszarendelem a taxit, irány a szállás. Egyenvacsora, huszonhét lépcső föl. Asztmapipa, mély szippantás, végkimerültség, irány a priccs. Déjà vu. Reggel már nem is csodálkozom, hogy senki nem jön értünk. Szótlanul hajtogatjuk be magunkat a taxiba, araszolunk a hétfő reggeli dugóban. Kicsit már szorongok. Fogy a levegő. A müncheni pályaudvaron a mosolygós magyar lány fogad, felsegíti a bőröndömet a vagonba. Hazamegyek.

Lejegyezte: Seres Attila, 2003 május



Háttér

A dachaui koncentrációs tábor az első ilyen intézmény Németországban. 1933 március 21-én, alig egy hónappal Hitler hatalomrajutása után nyitották meg. Deklaráltan kommunista és szociáldemokrata aktivisták “védőőrizet” alá helyezésére szánták. A közhiedelemmel ellentétben, Dachau nem megsemmisítőtábor, hanem politikai kényszermunka láger, hasonlóan a Gulág-hoz vagy Recskhez. A központi lágerhez több, mint harminc kiegészítő tábor tartozott száz kilométeres körzetben, amelyek általában egy-egy nagyobb cég (pl. BMW) munkaerő ellátását biztosították. Kifejezetten faji okokból deportáltakkal csak 1945-ben duzzasztották fel a létszámot, amikor a szovjet front előretörése elől evakuálták a keleti táborokat, köztük Auschwitz-ot. Máig nincs magyarázat arra, hogy a szövetségesek miért tűrték a háború e kései szakaszában, hogy a nácik háborítatlanul hurcoljanak több százezer foglyot fél Európán át marhavagonokban nyugatra.

Az eredeti lágert 5000 férőhelyesre építették, majd 1938-ban a növekvő igények kiszolgálására a duplájára bővítették. 1945 április végén 70.000 fogoly raboskodott a két futballpálya méretű területen. Fennállásának tizenkét esztendeje alatt összességében közel negyedmillió ember érkezett ide. A táborban a nyilvántartások szerint 32.000 fogoly pusztult el. A tényleges áldozatok száma ennek a többszöröse lehet, mivel sokakat továbbvittek más kényszermunkalágerekbe, illetve megsemmisítőtáborokba. 1943-ben új krematóriummal bővült az intézmény, ugyanis az eredetileg kétkemencés égetőmű már nem bírta a terhelést. Ekkor csak “csomagban” lehetett krematóriumot rendelni, ezért az új, négykemencés blokkban gázkamra is helyet kapott. Ez utóbbit azonban soha nem helyezték üzembe, ugyanis elgázosításra gazdaságossági okokból más lágerekbe, így Bergen-Belsenbe, Mauthausen-be, valamint a Linz melletti Hartheim kastélyba szállították a halálraítélteket.

Dachaut 1945. május 4-én szabadították fel az amerikai csapatok. A barakkokban egy ideig SS-eket helyeztek el, majd menekülttáborrá alakították. Kelet-Európából kitelepített német családok ezrei népesítették be a barakkokat, egészen 1963-ig. A láger ma emlékhely, a harminc barakkból csak kettőt hagytak meg, a többit elbontották. A parancsnoki épületben múzeum működik, területén az új, nagyszabású kiállítást 2003. május 2-án nyitották meg ünnepélyes körülmények között Stoiber bajor miniszterelnök részvételével. Magyar foglyok jelenlétéről egyetlen tabló sem szól.

Dachauban a hivatalos adatok szerint 21126 magyar deportált fordult meg, ebből 17527 zsidó, a többi politikai üldözött. A magyar áldozatok száma 5143, ebből 4484 zsidó. A felszabadulás előtt feljegyzett utolsó magyar létszám 1945. április 26-án 12.067. A magyar állam nem hozta haza a túlélőket, azok saját erejükből indultak útnak 1945. szeptember 6-án.

KZ-Gedenkstätte = Koncentrációs Tábor Emlékhely

Jugendgästehaus = ifjúsági szálló

Appelplatz = gyülekező tér, ahol a foglyoknak reggel és este meg kellett jelenniük létszámellenőrzésre, itt derült ki a napi veszteség

 

Category: Tudózsidó »

Alapítólevél

“Zsidónak lenni se nem vallás, se nem nemzetiség, hanem pech”Heinrich Heine

Close